Ha kíváncsi vagy a folytatásra, ezen megtalálod: http://ahalalarnyekaban.lapunk.hu 

 1. fejezet

Sarah Harmon

 

- Gyönyörű szép nyári reggelt mindenkinek, itt az idő felkelni!

- Korán van… - nyögtem, miközben próbáltam kikapcsolni a rádiót, de valahogy nem találtam.

Csukott szemmel keresgéltem és nagy nehezen meg is lett.

- Nincs nyár! - folytattam. - Érted? Nincs. - motyogtam az ébresztőórának és közben próbáltam kinyitni a szemem, de semmit sem láttam. Legalább is semmi ismerőst. Ezen egy kicsit elgondolkodtam... Jézusom! Hiszen ez az új - új otthon! Meg akartam fordulni, de egy kicsit eltúloztam az erőt és nagy huppanással a földre estem. A plafont bámultam és vissza akartam aludni ott a földön, de halk kopogtatásra lettem figyelmes.

- Sarah! - mondta anya és dühösen nézett rám.

- Mit csináltam már megint? - kérdeztem nyöszörögve és felültem a földön. A hajam össze – vissza állt, én pedig próbáltam kifújni az arcomból egy jókora tincset, de nem sikerült.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük öt éves korodban! A föld a háziállataidnak való, nem neked!

- Nincs is háziállatom. – mondtam, és a szememet forgattam.

- Az nem azt jelenti, hogy el kell játszanod! Irány öltözni. El akarsz késni az első napodon? - mondta anyám dorgáló hangon.

- Naná, hogy nem! Hiszen el sem megyek! És csak nekem az első, mások már lassan fél éve odajárnak. - makacskodtam tovább.

- Akkor hát... Sajnálom, de búcsút mondhatsz a szombatnak.

- Ne fenyegess. - mondtam és kinyújtottam rá a nyelvem, mintha nem tizennyolc, hanem ahogy ő mondta, öt éves lennék. Szombaton Amanda eljön hozzánk Londonból, nem mondhatom le. Azonnal felugrottam, és egyenesen a szekrényemhez siettem, közben mérges képet vágtam anyának.

- Ezt már szeretem. El ne felejts a nagy izgalomban nadrágot felvenni. – mondta, én pedig fél szemöldökömet felhúztam és úgy meredtem rá.

- Nagyon vicces.... - gúnyolódtam. Rám mosolygott, aztán kiment a szobából. Hát ez remek! Új suli... Istenem miért kellett elköltöznünk? Rápillantottam az órára. Te jó ég fél hét és nyolcra be kell érnem. Ráadásul amilyen csigalassúsággal készülődök, tuti, hogy az lesz, amit anyám mondott. Már az első napomon elkések. Igazából apa azt szokta mondani, hogy tovább készülődök, mint egy menyasszony. Beleborzongtam... Akkor milyen lassú lennék, ha tényleg menyasszony lennék? Ilyenre még gondolni se szabad. Soha.

Amikor kijöttem a fürdőszobából, frissen mosott hajamat kezdtem szárítgatni. Azon gondolkodtam, hogy ugyan milyenek lesznek az osztálytársaim. Bár nem mintha nagyon érdekelt volna. De azért még is érdekel egy csöppet. Remélem, itt nem lesznek olyan idióták, hogy kiröhögnek, akármit is csinálok. Most komolyan mi olyan nevetséges abban, ha valaki elalszik az órán? Nekem nem volt vicces, hiszen előtte két napig nem aludtam semmit. Állandóan tanultam, aminek meg is volt a következménye. Egy részt a fáradtság, más részt pedig szinte meg lett a négyes átlagom. Az meg már valami. Legalább is nekem. Az a helyzet, hogy ha én nem tanulok egy vagy két alkalommal, egyből lerontok mindent. Ha egy hétig még könyvet se vennék a kezembe, nem tanulnék semmit, tutira a bukás szélén állnék. Nincs rá nagy szükségem. Húztak már meg régebben, és semmi kedvem nincs végig játszani a javítóvizsgát újra. Apu szerint érdekesség leszek itt már csak a kinézetem miatt is. Nahát az biztos, hogy ilyen rémséget nem mindenhol látni. Fekete hajam majdnem a hátam közepéig ér, csak az a bajom vele, hogy vékonyszálú (talán ez az egy szép dolog van bennem). A szemem kétes, mivel hol barna, hol zöld. Leginkább mindkettő. A bőröm tiszta, sehol egy mitesszer se semmi ilyesmi, csak ne lennék ilyen fehér. Na jó nem kritikus, de lehetne egy kis színem. Az alkatom, hogy is mondjam.... Vékony. Sose voltam valami vastag, de nem is akarok, jó nekem így. Nem vagyok se túl magas, se túl alacsony. Lényeg, hogy megütöm a 165 centit. Szeretek sportolni, még ha nem is tudok. Végül is ha akarok miért ne? Viszont nem lennék képes végig ülni egy mérkőzést apu mellett. Mondom, inkább csinálom. A régi suliban viszont sok barátom volt. Ha egy Grace nevezetű nőszemély ne akart volna mindig kikészíteni engem és a legjobb barátnőmet, akkor talán mi lehettünk volna a legnépszerűbbek. Persze nem mi lettünk, mert mi nem voltunk azok a fajták, akik folyamatosan nyávogtak, mint egy rosszul összerakott macska, akárcsak Grace és a követő kutyái. Amanda Wilson - a legjobb barátnőm -, szeretett mindenbe belekontárkodni, ami Grace ügye volt. Imádtuk, ha szenvedni láttuk őt. Állítólag nekem egy jól elrejtett agresszióm van. Valamiért élvezem, ha valaki szenved. Ez nem valami jó jel.... Szóval a legjobb barátnőmről volt szó. Amandának gyönyörűen derékig érő, hullámos szőke haja és tengerkék színű szeme van. Vele majdnem mindenki jóban volt és minden fiú loholt utána, de ő rájuk se hederített. Legbelül éreztem, hogy úgy tekint rám, mint a testvérére.

Amanda itt fog lakni velünk egy jó ideig, mivel szinte teljesen egyedül maradt. Most már Grace és a többi szajha örülhet annak, hogy elmentem onnan. De miért pont ide? Seattle nem éppen olyan, mint az én jó öreg otthonom, London. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy anyáék menekültek onnan. Persze, a munka.... Legalább is ők ezt mondják. Viszont ha jobban belegondolok, nem igazán lett volna ok rá, hogy meneküljünk valaki vagy valami elől. Ez csak az én jól elrontott fantáziám egyik morbid része. Bár, néha komolyan furcsán viselkedtek. Anya viszont.... Egy nem mindennapi édesanya. Olyan, mint egy ősrégi, de még is a legmodernebb anya az egész világon. Csak furcsa könyvtartási szindrómában szenved. Mert ugye lehettem vagy hat - hét éves, amikor megtaláltam egy csapat bőrből készült vastag, sárgás lappal teli könyvet. Persze nem tudtam, mi van oda írva. Azt hiszem latinul lehetett, vagy valami ilyesmi nyelven írták. Kézzel. Persze amikor anya a kezemben látta, rémülten vette ki onnan és tette a legmagasabb polcra. Nem akarta, hogy a kezemben legyen. De amikor este volt, akkor odatoltam egy széket és leloptam, majd felvittem a szobámba. Minden éjjel azt nézegettem, de mindhiába. Olvasni is alig tudtam, nemhogy még idegen nyelven íródott könyveket olvassak, vagy értsek meg. Csak olyan érdekesnek bizonyultak. Mintha vonzott volna magához.

 Még ezeken agyaltam, már leértem a konyhába és gyorsan megreggeliztem. Apa járkált körülöttem, gondolom, már megint nem tudja, mi hol van. Nem is csodálkozom, hiszen nem olyan, mint otthon volt a konyha.

- Szédülök tőled. - mondtam neki, amikor legalább hetedszer járta körbe a konyhát.

- Hol a tej? - kérdezte értetlenkedve, én pedig a szememet forgattam, és már mosolyogtam rajta.

- A hűtőben apu....a hűtőben.

- Ja, tényleg. - mondta és kivett egy dobozzal.

- Hmm. - csak ennyit voltam képes kinyögni, olyan fáradt voltam.

- Vedd már le azt a szörnyű sapkát a fejedről. Úgy nézel ki benne, mint egy hippi… - mondta, miközben leült az asztalhoz. Nem értettem mi baja a sapkámmal. Hiszen én szeretem az ilyeneket. Csak egy egyszerű, fekete sityak volt, nem az - az itt is strasszos, ott is strasszos féle. 

- Nekem így jó. – válaszoltam végül, ő pedig felsóhajtott és másra terelte a témát.

- Anyád szörnyű. - mormolta az orra alatt. - Úgy viselkedik velem, mintha egy hat éves gyerek lennék.... - felnevettem, mert én is így érzem. Mármint velem.

- Velem is. - mondtam, apa pedig végre felnevetett. - Nem akarok menni, utálni fognak. - siránkoztam.

- Téged Sarah? - apa szemmel láthatóan csodálkozott. - Igazad van, de valószínű, hogy csak a csajok. Ilyen szép lány, mint te nagy gonddal jár nekik. - megint felnevetettem és adtam neki egy puszit, majd mentem is az autómhoz. Három napja Londonból ide költöztünk Seattle - be és azóta eszembe se jutott, hogy esetleg szétnézzek a városban. Így már szinte azt is lehetetlennek tartottam, hogy megtalálom az iskolát. Ugyan már tizennyolc évesen már csak van annyi eszem, hogy nem tévedek el az első kanyar után. Bár, nem zártam, ki hiszen ez is egy olyan dolog, ami engem illet.

Háromnegyed nyolc körül értem oda a Ballard középiskolához. Nem is volt olyan bonyolult rá találni, mint gondoltam és legalább időben megérkeztem. Nehéz lett volna elhajtani előtte, amikor jókora betűkkel ki van írva fent az út közepén lógó táblára az iskola neve. Csak az a gáz, hogy állandóan a jobb oldalt figyeltem, de egyáltalán nem ott volt. Beálltam a szinte már teljesen megtelt parkoló egyik szabadon hagyott helyére. A diákoknak fenntartott parkolóban rengeteg drága autó sorakozott. Az enyém egy citromsárga színű Suzuki Swift Sport, amit még apától kaptam. (Imádom a sport kocsikat és apa ezt nagyon is jól tudja.)  Elindultam keresni az igazgatói irodát, de valahogy okosabbnak gondoltam, ha megkérdezek valakit, aki már meglehetősen ismeri a járást. Bár valószínű, hogy nálam mindenki jobban. Szétnéztem magam körül, és úgy sürögtem - forogtam, mint a helikopter hajtócsavarja, hogy találjak egy megfelelő embert. Véletlenül neki ütköztem valakinek forgás közben, és kiesett a kezemből néhány papír.

- Bocsi. - mondtam a fiúnak és lehajoltam, hogy felszedjem, de ő gyorsabb volt és összekapkodta. - Csak eltévedtem. - vallottam be neki.

- Szívesen eligazítanálak, de várnak rám. - mondta és a mögöttem lévő autóhoz nézett, ahol egy lány várta.

- Kevin, el fogunk késni. - sürgette, ő pedig a kezembe nyomta a lapokat.

- Nos, Sarah - érdeklődve fürkészett. – Én most megyek. Remélem, meg fogod találni majd a menzát. - mondta, majd felnevetett. Elképedve néztem rá.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem csodálkozva. – Még senki sem tudja…

- Most már igen. Majd még találkozunk. - mondta nyugodtan, majd elment a lány irányába. Éppen ekkor jutott eszembe, hogy amikor ide adta a lapokat és megérintette a kezem, furcsa érzés fogott el. Néha - néha még odasandítottam a srác felé. Bevallom jól nézett ki, de érdekesebb volt az, amit éreztem. Viszont még mindig nem értem, honnan tudta a nevem. Tovább nézelődtem és akkor találtam egy másik embert. Egy fiú épp akkor szállt ki mellettem egy Sedan - ból, és úgy gondoltam ő lesz a megfelelő, úgyhogy rá is kérdeztem. Egy cseppnyi habozás nélkül megkopogtattam a vállát és rávigyorogtam.

- Szia, ne haragudj, de nem tudnál segíteni? Az igazgatóit keresem. - a srácnak egyből leesett a tantusz.

- Helló, persze ha gondolod, megmutathatom. De siessünk, mert tíz perc van a becsengőig. - rendkívül kedves volt. - Amúgy Daniel Crage vagyok. Új a suli mi? - aztán jelentőség teljesen elvigyorodott.

- Sarah Harmon - mutatkoztam be. - Igen. - miközben ezt mondtam, elindultunk az iroda felé.

- Na és hogy - hogy ide.... Az év közepén? - nagyon kíváncsinak tűnt, de én csak ennyit feleltem:

- A szüleim itt kaptak munkát Seattle - ben, szóval....- félbe hagytam a mondatot remélhetőleg, hogy vette a lapot mi szerint, nem szívesen beszélek róla. Meg is értette.

- Aha, értem. Tessék itt is vagyunk. Van még idő csengetésig, úgyhogy ha nem bánod bekísérlek. - ajánlotta fel.

- Persze, nem gond. - mosolyogtam vissza. Az iroda kellemesen meleg volt és tágas. Kaptam egy órarendet és néhány aláírandó papírt. Amikor odabent végeztünk, elindultunk oda ahol az első óránk volt. Véletlenül pont matekunk volt mind kettőnknek. Hogy én mennyire utálom az ilyen piszok véletleneket! Felnevettem és Daniel furcsán méregetett. Szuper, máris észrevette, hogy nem vagyok komplett. Még éppen beértünk becsengetésig és felakasztottuk a dzsekinket. Oda mentem a tanárhoz és odaadtam neki az egyik papírt. A kezembe nyomta a matek könyvet, és annyit mondott válasszak helyet, ahol ülni fogok. Daniel egyedül volt, úgyhogy mellé ültem, és ekkor mintha elpirult volna. Ez nekem volt kellemetlen. Ugyan mi oka lenne rá, hogy elvörösödjön? A hátamon éreztem a mögöttem ülő diákok tekintetét. Nem nagyon zavart, de inkább megpróbáltam arra figyelni, hogy mit mond a tanár. A tanári asztalon egy névjegykártya volt. Mr. George Lambert néven. Szóval Mr. Lambert, aki már kb., az ötvenes éveit járja, folyamatosan magyarázta, miként lehet megoldani a statisztikát. Igazán vicces volt, hiszen gesztikulálva próbálta a tanulók tudtára adni, hogy mire kell igazán odafigyelni. Nem nagyon kedveltem a tanárt már csak azért sem, mert megkért, hogy ismételjem el azt, amit mondott. Persze szinte szóról szóra elmondtam neki, de látni, hogy kinézett magának. Amikor már végre kicsengettek, elővettem az órarendemet és átnéztem, milyen óráim lesznek még és hol. A következő a testnevelés lesz. Ennek csak örülni tudok. Londonban inkább a kézilabda és a röplabda volt a kedvencem. Bár itt nem igazán akarok semmilyen sportra járni. Elég volt belőle egy életre. Daniel - nek biológia volt, ami nekem a tornaóra után lesz. Egyedül indultam el, mert a biológia pont az ellenkező irányban van. Úgy látszik nem is olyan nehéz itt tájékozódni. Testnevelés órán sajnos csak elméletet vettünk, de a jövő órán már gyakorlatban is élvezhetjük a kosárlabda áldását. Ennek én kifejezetten örültem, de a többiek nem igazán. Két lány oda jött hozzám az óra végén.

- Szia. Te Sarah Harmon vagy igaz?- meglepődtem, hogy tudja a nevemet.

- Helló, igen én vagyok. - mosolyogtam rá.

- Én Haley Drake és a barátnőm Cornelia Stanley hallottuk, hogy van egy új lány a suliban gondoltuk, nem sok ismerősöd lehet itt....- nem fejezte be a mondatot, mert félbeszakítottam.

- Hallottátok? - Haley, az alacsonyabb, rövid vöröses hajú lány felkuncogott.

- Ez már csak természetes! - mondta még mindig nevetgélve, majd elindultunk kifelé. - Itt a Ballard - ba semmi sincs titokban. Már előre tudtuk, hogy jössz. A szüleid felhívták az iskolát, és a tanárok mindenkit értesítettek az érkezésedről. - na és ezt olyan egyszerűen mondta, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ennek láttára inkább csak intett nekem és a szőke hajú lánynak, akit emlékezetem szerint Cornelia - nak hívtak. Kicsit magasabb volt tőlem és nagyon hasonlított Amandára, a legjobb barátnőmre. Viszont úgy tűnt nem nagyon kedvel engem. Folyton csak méregetett, és amikor már tudatosult benne, hogy semmi érdekesség nincs rajtam, elfordult és maga elé bámult.

- Nem minden nap jár ide két ingatlanos lánya. - mondta gonoszan Cornelia.

- Szerintem az tök szuper. - vágott vissza a vörös hajú lány neki.

- Ja, már ha valaki bírja a pénzes családokat.

- Te is az vagy.... - mondta Haley, és a szemét forgatta, majd felém fordult. - Milyen órád lesz?

Most figyeltem meg rajta, hogy a szeme zöld, akárcsak az enyém. Különösen jól illik a festett hajához.

- Biológia, Mrs. Susan McThermon - nal. – mondtam, miközben nézegettem az órarendemet.

- Remek. - vágta rá Haley - Cornelia is oda megy. Én viszont nem, szóval nem tudok veletek tartani, de a szünetben találkozunk. - mondta miközben elment.

- Remek! - mondta Cornelia is de ő kevésbé jó indulatból.

- De szuper. - mondtam és megfogtam a jobb csuklóját, ami körbe volt tetoválva, mint egy karkötő, aminek a közepén egy L betű volt. - Mit jelent ez a betű? – kérdeztem, és ő kikapta a kezemből a csuklóját.

- Mit érdekel az téged? - kérdezte fennhangon.

- Csak.... Kíváncsi voltam. - mondtam ártatlanul és nem értettem mi baja lett hirtelen. Ennek a lánynak még az öltözködése is ízléses. Fehér testhez simuló nadrág, tele strasszokkal és sárga hosszított felső, ami szintén csillogott - villogott, valamint egy magas sarkú köves szandál. Még hogy utálja a pénzes családokat.... Már beértünk az osztályterembe. Ő leült és szemmel láthatóan azon imádkozott, hogy ne üljek mellé. Nem is tettem, inkább egy másik lányhoz ültem, akit egyáltalán nem zavart. Vagy legalább is semmi jelét nem mutatta. Ráadásul leghátul ült az ablak mellett. Mrs. McThermon oda jött hozzám és ugyan úgy odaadtam neki is a papírt, amit alá kell írnia, és a kezembe nyomta a pakkomat, aztán megkért, hogy mutatkozzak be az osztálynak. A francba még eddig egyik tanár se kért meg, hogy mutatkozzak be. Kelletlenül felálltam és kibotorkáltam a tanári asztal mellé.

- Helló. - kezdtem. - Sarah Harmon vagyok. Londonból jöttem ide....- aztán megakadtam. Mi a fenét mondjak....?

Mrs. McThermon nagyot nézett mikor ezt mondtam, és mint Daniel, ő is megkérdezte, miért jöttem ide. Elmondtam neki, hogy apám Thomas Harmon - t ide helyezték át és édesanyám Rachel O' hara is itt dolgozik egy ideje, szóval így ide költöztünk. Aztán amikor végre a helyemre mentem, nagy huppanással leültem a székemre. A lány, aki mellettem ült, rám nézett és már mosolygott.

- Mrs. McThermon a legutálatosabb tanár a világon. - súgta oda nekem. Ránéztem. Mézszínű, hosszú és hullámos haja volt, a szeme pedig fekete.

- Azt vettem észre. - mondtam komolyan. - Rád is pipa?

- Azt merné megtenni. - mondta, majd gonoszan felkuncogott. - Egyébként Angela Burke vagyok.

- Sarah Harmon. - mutatkoztam be neki. Mrs. McThermon ránk nézett, de mintha nem mert volna szólni nekünk. - Mitől fél? - csúszott ki a számon.

- Tőlem. - mondta komolyan. - Nem szeretem, ha éppen ez a tanár durrog nekem. Utálom, folyton egyeseket osztogat.

- Csak neked? - hüledeztem.

- Mindenkinek. - mondta. - Nekem az olyan tanárok kellenek, akik szigorúak, de még is szeretni valóak.

- Igen, az olyanokkal érdemes órán lenni. - helyeseltem.

- Egyébként tudod már, hogy hol fogsz ülni a menzán?

- Fogalmam sincs. Haley Drake - kel jóban lettem.

- Imádni való lány. - mondta komolyan. - Viszont a barátnője Cornelia egy lidérces álom. Ne is foglalkozz vele.

- Ígérem, nem fogok. - mondtam mosolyogva. - Egyébként te kivel ülsz a menzán? A barátoddal? - zavartan nézett rám. - Mármint azzal, akinek odaszóltál a parkolóban?

- Ő a bátyám. - mondta és felnevetett. - Rajta kívül van még egy másik bátyám is. David Burke. - mondta és szemmel láthatóan mulatott rajtam.

- Ne haragudj. - mondtam én is nevetgélve. - Csak azt hittem együtt vagytok.

- Neked van testvéred? - kíváncsiskodott.

- Sajnos nincs. - mondtam komolyan, ő pedig bólogatott. Nem szólaltunk meg addig, amíg ki nem csengettek. Amikor felálltunk, nem húzott el olyan gyorsan, mint Cornelia, hanem megvárt engem. Látni, hogy rendes lánnyal van dolgom. Végig mentünk a folyosón és egyenesen a menza felé sétáltunk.

- Vannak itt olyan emberek, akikkel jobb, ha nem barátkozol. - mondta nekem hangosan, hogy más is hallja. A mellettünk lévő asztalra mutatott, ahova gonoszan mosolygott. - Ezek rosszabbak, mint egy gyógyszertár.

- Miért? - kérdeztem kíváncsian. Az ott lévők Angela - t figyelték, aki bemutatott nekik. Meglepődtem.

- Mert állandóan lövik magukat, és gyógyszereket ebédelnek. Másra nem jók csak arra, hogy beszerezz valami kokaint vagy ilyesmit. - felnevetett. - Azok pedig - mutatott egy másikra. - Ronda egy népség.

Azok is ránk néztek.

- Mintha egy bányarémre néznék. Azt hiszik magukról, hogy szépek. - végig sorolta az összes asztalt, majd odaérkeztünk az utolsóhoz, ahol a bátyja volt és feltételezésem szerint a másik. Érdeklődve néztek rám, majd az, akivel a parkolóban beszéltem, felnevetett.

- Már megint belekötöttél a fél suliba? - kérdezte Angela - t, aki leült, majd intett nekem, hogy én is üljek le.

- Csak egy kicsit. - mondta a húga.

- Kevin Burke vagyok. Vigyázz velem, engem utálnak. A csajok persze.... Imádnak. - Angela kárörvendően felnevetett. Kevin ide nyújtotta a kezét. Hihetetlen. Még jobban néz ki, mint ahogy a parkolóban észrevettem. Sötét barna haja van és neki is fekete szeme, ahogy a két testvérének is. Az öltözködésük egyszerűen káprázatos. Kevin - en egy sötétkék ing volt, aminek az ujja a könyökéig fel volt hajtva, a nadrágja pedig egy fekete farmer. Az öccsének viszont teljesen más volt. Ő egy fekete pólót viselt, ami különösen jól illett világosbarna hajához, ami kissé oldalra volt szárítva. - Ő az öcsém David. Nincs nála nagyobb álszent - súgta oda, de tisztában volt vele, hogy mindketten hallották. Ránéztem David - re, aki még mindig engem bámult. Tekintete már - már égette a bőröm. Semmit nem tudtam leolvasni róla, hiszen sem gyűlölettel, sem barátságosan nem nézett. Inkább érdeklődve figyelte az eseményeket.

- Sarah Harmon. - mutatkoztam be, de még mindig nem engedtem el a fiú kezét. Egy pillanat múltán viszont kénytelen voltam, mivel Angela felkuncogott, én pedig zavarba jöttem. - Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- Hát még én. - vágta rá Kevin, aztán hozzátette. - Most költöztetek ide Londonból? - kérdezte, de nem lepődtem meg rajta, hogy tudja mivel ma már közölte velem.

- Igen. - mondtam lehangolva.

- Úgy látom, nem nagyon örülsz neki. - mondta Angela mosolyogva.

- Nem igazán. Hisz tudjátok, hogyan megy ez... Még szokatlan. És itt alig ismerek valakit.

- Most már ismersz. - mondta.

- Aha és annak is örülök, hogy itt is ugyan olyan kedvesen fogadnak, mint Londonban.

- Úgy tudom, népszerű voltál. - jegyezte meg Kevin.

- Hihetetlen, hogy te mindent tudsz. - vágtam rá, ő pedig felnevetett. - Egyébként nem mondanám, hogy olyan nagyon az voltam. Csak éppen sokan ismertek.

- És sportos. - tette hozzá dicséretképpen. Miközben ott ültünk és beszélgettünk, megszólalt a csengő. A menza szinte már üres volt és David még mindig bámult. Felálltam és így szóltam:

- Sietnem kell Spanyolra.

- Nekem is az lesz. - mondta David. Meglepődtem, mert most szólalt meg először. Neki is akár a testvéreinek, kellemes és vonzó hangja volt. Kevin jelentőség teljesen ránézett David - re és ő pedig bólintott egyet. Ijesztőnek tűnt, mintha valamire válaszolt volna, amit csak is kizárólag ők értenek.

- Ne félj, meg fogod szeretni Seattle - t. – mondta, miközben a folyosón ballagtunk.

- Lehet, de mit fogok itt csinálni?

- Nincs testvéred, vagy valakid, akivel tudsz foglalkozni?

- Nincs testvérem... Apám állandóan dolgozik és anyám is... De Londonból eljön Amanda, a barátnőm és egy ideig velünk fog lakni.

- Akkor gond megoldva. - mondta, de még mindig nem mosolygott.

- Igen, addig, amíg itt van… Aztán visszaesek az én egyszemélyes világomba. - mondtam és felnevettem. Nem úgy, mint aki mulat ezen az egészen, hanem egy csöppet hisztérikusan. Az a tudat, hogy teljesen magamra maradok, majd ha Amanda haza megy, kifejezetten nehezemre esett.

- Nem leszel egyedül. - mondta. - Például összejössz itt valami fiúval. Mark Hill - nek bejössz.

- Az ki? - kérdeztem nevetve.

- Az a nagydarab gyerek. - mondta és oda bökött ahhoz, aki Haley - vel és Daniel - lel ült.

- Hát nekem meg egyáltalán nem tetszik. - szisszentem fel.

- Egyébként nincs rokonod New Orleans - ban? Nagyon hasonlítasz valakire.

- Nincs, de ez gyakran megesik nem? Mármint, hogy hasonló személyisége van két embernek.

- Ez esetben nem. Túlságosan is megegyezik. Mintha ugyan az - az ember lenne más testben. Persze a külsőd is.... Nagyon hasonló. Mintha a testvére lennél.

- Nincs ott rokonom. - hagytam rá a furcsa kérdést. - És testvérem sincs. Lett volna, de anya három éves koromban elvesztette a babát. 

Oda értünk a tanterembe és még nem volt bent a tanár, úgyhogy végre megnyugodtam. Ez az utolsó óra és sajnos már csak egy hely volt, tehát kénytelen voltam odaülni. Hihetetlen, hogy se tornaóra, se David mellett nem ül senki. Mintha az emberek félnének tőlük. Bár be kellett vallanom magamnak, hogy ez marhaság, hiszen nagyon barátságosak. David az egész órát figyelemmel kísérte, ellenben velem. Rajzolgatni kezdtem a füzetemben és párszor hallottam, hogy David felnevet. Nyílván kileste a rajzom. Bár, még magam sem tudom, miféle firka van benne, de jobb volt, mint a tanárt hallgatni. Főleg, hogy én ezt már tanultam. A kisujjamból ráztam ki az egész tételt. De komolyan minek figyeljek, amikor már úgy is tudom? Aztán egy hosszú idő után végre vége lett az órának és mehettem haza. Elindultam és a kocsiban elemeztem, hogy milyenek is a tanárok. Mr. Joe Lewis igazán jól tanít és eddig ő volt a legkedvesebb is a tanárok közül. Még ha nem is figyeltem annyira az óráján. Viszont mentségemre szolgáljon, hogy füleltem és abból mindent megértettem. Azért is jó tanár, mert nem kellett bemutatkoznom és még írnom sem, csak figyelnem. Bár a következő órákon nekem is ugyan úgy kell majd jegyzetelnem, mint mindenki másnak. Na de Mr. Lambert a matek tanár, egyszerűen szörnyű. Mrs. McThermon is utálatos, ahogy Angela mondta. Már is tudom, hogy ki fog engem kikészíteni itt létem alatt.

  Amikor hazaértem megcsapta az orrom a finom illat. Anyu sütési tudománya....Gondolhattam volna. Bementem a konyhába és beleszagoltam a levegőbe.

- Hű micsoda illat anyu!

Benéztem a sütőbe, ahol épp egy tepsi piskóta sült.

- És még jól is néz ki! Gratulálok, remélem az íze is ilyen tökéletes lesz! - dicsértem meg anyát.

- Még jobb! De most ülj le ide szépen… - mondta és megpaskolta a mellette levő széket. Kicsit megijedtem! Ugyan mit tehettem?

- Igen? - mondtam óvatosan. Hiszen jobb félni mit megijedni. De a félelmem alaptalannak bizonyult.

- Mesélj milyen volt a suli? Normálisak veled? Na és a tanárok? - Megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó… Már azt hittem csináltam valami rosszat és még csak nem is tudok róla.

- Igen. - nyugtattam meg anyát… - Nagyon kedvesek velem. Mindenki, kivétel nélkül! - Bár azért Cornelia igazán ellenszenves… Tettem hozzá magamban. - És a tanárok is. Különösen Mr. Lewis.

- Joe Lewis? - kérdezte apám, aki épp akkor lépett be a konyhába. - A Spanyol tanár? Én is nagyon szerettem. Ja, és tudtad egyébként, hogy ő az igazgató is? - tette hozzá mosolyogva.

- Szeretted? - hüledeztem.

- Nem is tudtad drágám? - kérdezte anyu. - Apád is idejárt a Ballard - ba.

- Ezt elfelejtettétek megemlíteni. Szóval akkor azért tudta már a fél suli, hogy megyek. - ezt már szinte nem is kérdeztem...

- Bizony ám! - nevetgélt apa. - Jó helyed van abban az iskolában.

- Viszont Mr. Lambert és Mrs. McThermon azt hiszem, már is feni rám a fogát. - mondtam és elhúztam a számat.

- Ez már családi hagyomány drágám. - nevetett fel. - Engem sorozatba meg akartak buktatni.

- És meg is buktattak?

- Igen, mert sose adta meg a megfelelő jegyet, de csak nekem.

- Kitűnő, akkor én is erre számíthatok?

- Őszintén? - kérdezte és én bólintottam. - Igen.

- Nahát, már is jobban érzi magát. - mondta anyu. - Egyébként Sarah majd ma Amanda hívni fog.

- Tudom. - mondtam. - Egyébként ma éppen a barátaimmal beszélgettem és valahogy szóba jött a testvér téma. Nekem nincs rokonom New Orleans - ban aki hasonlít rám, vagy én hasonlítok rá? - kérdeztem kíváncsian. Anya titokban apára sandított, majd zavartan pislogni kezdett.

- Nem kicsim. Nincs ott… Semmiféle rokonod.

- És mi történt az öcsémmel? - kíváncsiskodtam tovább.

- Már megbeszéltük, Sarah. - mondta apa is zavartan, majd a fejét vakargatta.

- Valamit titkoltok? - kérdeztem gyanakodva, a szemem pedig hol anyára, hol pedig apára járt.

- Nem. - vágta rá anya és kínjában felnevetett. - Csak nem értjük miért vallatsz erről. Már mondtuk, hogy a babát elveszítettem. Semmi más. Ja és verd ki a fejedből, hogy neked rokonod van New Orleans - ban. Még a végén egyszer azt is megkérdezed, mi vagyunk - e a szüleid.... - ismét kínjában nevetett, én pedig elszégyelltem magam. Igaza van. Hülyeség, hogy kétségeim merültek fel.

- Most felmegyek.

- Rendben. - mondta anya.

 

 Miközben felmentem, azon gondolkodtam, hogy Mr. Lewis még is mikortól taníthat ott ha apa tanára is volt... El akartam kezdeni számolni, de inkább abba hagytam. Még a végén elszámolom magam, ami több mint valószínű. Végül is van olyan tanár, aki 30 - 35 évet is tanít! Még is azok, hogy bírják annyi ideig? Én már egy év után az idegosztályon kötnék ki a sok diáktól. Főleg, hogy egyesek olyan betegek... Amikor felértem bekapcsoltam a tv - t és váltogatni kezdtem. De semmi érdekeset nem találtam, úgyhogy rátettem egy zene csatornára és annyi hangerőt állítottam rá, hogy halljam, ha Amanda hívna a lenti vezetékes telefonon. Átöltöztem valami kényelmesebb nadrágba és felvettem egy vékony pulóvert, aztán ledőltem egy kicsit az ágyra. A plafont bámultam. Megpróbáltam felidézni a biológia órát és a menzán történteket. Angela, Kevin és....David. Hogy lehet ilyen fekete a szemük? Na és vajon, hogy lehetnek ennyire szépek, gyönyörűek elbűvölők és még sorolhatnám? Nem láttam még olyan testvéreket, akik ennyire mások. Teljesen, mint egy filmben vagy nem is tudom. Hát azért, szerintem. Megirigyelhetné őket bárki az iskolában. Még Cornelia Stanley is, aki olyan ellenszenves velem. Tudnék különböző jelzőket is használni rá, de ha ő nem bánt, akkor én miért tenném? Oda lent csörrent a telefon és anyám felkiabált. Nahát, ez igen gyors volt Amanda.

- Sarah, Amanda az! - gyorsan felugrottam az ágyból és leszaladtam a lépcsőn. Kikaptam anyu kezéből a telefont és beleszóltam.

- Szia, hogy vagy?

- Szia Sarah, jól vagyok, kösz. Lesz mit mesélnem, ha találkozunk! - lelkesedett.

- Mikor jössz?

- Azt hiszem, hogy szombaton délután kettő körül ott leszek a géppel.

- Rendben akkorra ott leszek a repülőtéren!

- Sarah milyen nap van ma?

- Csütörtök. Miért?

- Jaj Sarah! Grace születésnapja! - Grace az a lány, aki egyszerűen ki nem állhatott! Én se nagyon kedveltem és Amanda sem… Csak nem barátok lettek?

- Jóban vagy vele? - kérdeztem és reméltem, hogy nem lesz a válasz.

- Ugyan már tudod, hogy mennyire utálom! De nagyon vicces volt a mai nap! Grace megbotlott az utolsó lépcsőfokon és előreesett! Egyenesen Adam elé!

- Adam? És mi van vele?

- Hogy - hogy mi? Grace bele van esve Adam - be! Most már szó szerint is! - vihogott Amanda és én is vele együtt.

- Megnéztem volna! - röhögcséltem - De ha szombaton jössz, akkor kibeszéled magad! Már nagyon várlak!

- Azt ajánlom is! - még mindig nevetett. – Na, most megyek Sarah, még tanulnom kell és gondolom neked is. Szia!

- Szia. - mondtam és letettem a telefont. Anyu nézett ki a konyhából.

- Megkóstolod a sütim? - kérdezte és közben intett, hogy menjek be.

- Hát persze. - aztán bementem a konyhába, felkaptam egy szelet süteményt és beleharaptam. Majdnem kiköptem, mert olyan forró volt. Egy hosszú percig ízlelgettem és fintorogtam, majd megjött az ítélet!

- Ez csodás anyu! - mondtam komolyan.

- Hát persze, hogy az. - mondta és ő is nevetett.

- Mint egy kis konyhatündér. Vagy konyhaboszi. - én tovább nevettem, de ő nem. Hirtelen komoly képet vágott, én pedig kiviharzottam a konyhából egyenesen fel az emeletre. Még mielőtt felértem volna apu odaszólt nekem.

- Sarah gyere csak egy kicsit! - mondta, én pedig vissza lementem. Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját és előreengedett. Amióta itt lakunk nem is jöttem be még ide. Mondjuk általában, mint a régi házunkban, ez is kulcsra volt zárva, amikor apa nem volt bent, bár tudtam, hol van a pótkulcs, mivel volt, amikor előttem tette el. Annyira más volt ez az egy szoba, mint a többi. Még a levegő is a nyugodt munkáról árulkodott. Apa leült egy bőrfotelba és intett, hogy én is üljek le. Vajon az ügyfelekkel is így viselkedik? Mi lehet olyan nehéz apa munkájában? Eladni egy - egy ingatlant... Ez olyan nagy ügy? Igaz, bizonyára elég nagy ügy lehet. Mert akkor nem kellenének hozzá szakemberek.

- Arról lenne szó, hogy valamikor be kéne mennem Portland – be, mert van arra egy megrendelő. Anyádnak nem akarok szólni, mert estére hívtak, és nem tudom, elhinné - e... Érted... – Na igen, hogyne érteném.

- Szerintem anyu nem az a féltékeny típus.

- Igen tudom, de a nőkön nem mindig lehet kiigazodni. - bocsánatkérő pillantást vetett rám majd folytatta - Egy nagyon fontos ügyfél és nem hagyhatom elúszni az egészet.

- Nő vagy férfi? - Ezt már meg kell kérdeznem.

- Férfi.

- Csak, hogy lenne - e rá oka anyunak a féltékenykedésre...

- Persze, hogy nem kicsim tudod nagyon jól, hogy nagyon szeretem! Soha nem volt és nem is lesz....- Félbeszakítottam, mert egy nagyon fontos dolog jutott az eszembe.

- Ugye nem törvénybe ütköző?

- Nem! Csak egy óriási ingatlant kell eladni. És ha nem megyek el, azt mondta Mr. Peter Kingstone, hogy felkeres mást.

- Értem és mi lenne a teendőm?

- El kéne menned itthonról valamelyik barátnőddel, vagy ha még itt lesz Amanda Wilson, akkor vele. És majd azt mondjuk Rachel - nek, hogy veled vagyok.

- Nem tetszik ez nekem... Mármint nem a te részedről apa, hanem úgy az egész. - vallottam be neki.

- Ugyan kicsim nincs mitől félni.

- Vigyázz magadra és szólj előtte. De biztos, hogy ne kísérjelek el? - Azért még is megkérdezem tőle.

- Sajnos nem lehet. De tényleg, ne aggódj, hiszen soha nem csalnám meg Rachel - t. Ha ő már nem élne, akkor se kéne más. - mondta.

- Rendben. Amúgy szombaton jön Amanda.

- Oké. – mondta, én pedig elindultam a szobámban, de még az ajtóban visszanéztem. Nagyon fontos neki ez a megrendelés, szóval nem szabad eltiltani tőle. És nem is tudnánk, mivel mindenféleképpen elmenne. Oda fent még gyorsan átnéztem a matekot, és még szétnéztem a szobában, hogy van - e valamire szükségem. És igen van. Még van egy kis időm, hogy elmenjek a boltba. Már tegnap is kérdeztem anyáékat, hogy van - e itthon képkeret. Van egy családi fotó, amit még két hete készítettünk. Amanda is rajta van, hiszen jó formán ő is a család tagja. Felöltöztem és elindultam le a lépcsőn. Beszóltam anyáéknak, hogy elmegyek a boltba. Esett az eső, sőt inkább szakadt. Gyorsan beszálltam a kocsiba és felcsavartam a fűtést, majd elindultam a belvárosba. Találtam egy megfelelő ajándékboltot. Beálltam a kocsival a parkolóba, majd megvettem a képkeretet. Amikor hazamentem észrevettem, hogy nem kapcsoltam ki a tévét. Csak egy ujjal hozzáértem a képernyőhöz és az kikapcsolt. Lehet, hogy nem sokáig bírja már ez sem. Pedig nem rég kaptam anyáéktól.

Inkább lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba.

 

  A menzán nem ültem át Burke - ékhez, végül is tegnap is csak azért voltam ott, hogy bemutatkozzak. A két fiú nagyon ideges volt valamiért és egymásra veszekedtek, aztán Angela inkább felállt és otthagyta őket. Elindultam az órára és Mark lépett mellém.

- Nem jössz el hozzánk? – kérdezte, és én csodálkozva néztem rá.

- Hozzátok?

- Ott lesz Haley, Daniel, Cornelia meg mindenki más is.

- Burke - ék is? - kérdeztem reménykedve.

- Nem, dehogy! - vágta rá. Úgy látom, Mark nem igazán kedveli őket. Vajon azért mert féltékeny rájuk?

- Sajnálom, de ma még van egy csomó elintézni valóm. - mondtam aztán bementem az órámra és leültem. David kicsit késett az óráról, de Mr. Lewis nem szólt érte semmit.

Délután arra gondoltam, hogy kimegyek a parkba, amit meg is tettem és kivittem magammal egy könyvet olvasni. Fél óra múlva eleredt az eső, úgyhogy elsétáltam oda, ahol az autók sorakoztak. Akkor láttam, hogy Kevin és David ismét veszekednek.

Mit keresnek itt?

Megálltam a fánál, hogy ne vegyenek észre.

- Én megcsinálom! Tudod nagyon jól, hogy Peter Kingstone… - mondta Kevin David - nek, de ő félbeszakította.

- Nem lehet, sajnálom! Képtelen lennék rá! Nem leszek gyilkos.

- Ha te nem jössz, majd én megcsinálom egyedül! - Kevin elindult, de David megszorította a nyakát és nekilökte a kocsijához.

- Én nem tartom a hátam miattad! Elegem volt a régebbi ügyeidből! - hátra hőköltem. Mi van? Valami rosszban sántikálnak ez tény. De remélem, hogy apának ehhez semmi köze nem lesz, mivel azt hiszem, ő is vele találkozik.

- Nem is akarom! - Aztán Kevin meglökte az öccsét és beszállt az autóba. Otthagyta a szakadó esőbe David - et, én pedig visszamentem két lépést és hangosan elindultam felé.

- Áh szia David! - köszöntöttem, mintha nem is hallottam volna semmit.

- Szia. - látni, hogy még mindig nagyon dühös volt.

- Mit csinálsz itt egyedül?

- Semmit. - mondta, aztán, hogy valamivel jobb hangot üssön meg, így folytatta: - Kevin - nel voltam, de ő már elment.

- Az ő volt a kocsiban? Na és, hogy mész haza a szakadó esőben?

- Majd sétálok. - vetette oda.

- Szó sem lehet róla. Lassan besötétedik David, haza viszlek rendben? - nagy meglepetésemre David beleegyezett.

- Azt hiszem nekem kéne vezetnem Sarah. – mondta, amikor épp be akartam ülni a kormánykerék mögé. Nem mertem tiltakozni, úgyhogy elindultam az anyósüléshez. Elindult az autóval, de nem volt valami ismerős az amerre ment.

- Merre laksz? - kérdeztem. Közben figyeltem, hogy merre is megy, mert valahogy vissza is kell jönnöm onnan.

- Majd meglátod.

- Miért hagyott csak úgy ott Kevin? - kérdeztem.

- Sürgős dolga akadt. - mondta tárgyilagosan.

- Legalább haza vihetett volna. - mondtam és innentől kezdve csendben ültünk egymás mellett. Egy kis idő múltán megérkeztünk.

- Itt is vagyunk. Bejöhetsz, ha gondolod. – na, erre nem számítottam! Bemenni? Csak bólogattam, majd kiszálltam. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beléptem. Gyönyörű volt a ház. Csak egy kicsit sötét. De olyan, mint régen azok a kastélyok. És minden bútor antik darab....Hihetetlen!

- Ez gyönyörű. - mondtam.

- Igen az. - mondta David és letette a kulcsát az asztalra, majd levette a vékony dzsekijét. Nem figyeltem a hátam mögé, de amikor megfordultam, Kevin - t találtam ott. Hirtelen nagyon megijedtem és a torkomhoz kaptam.

- Na hát Sarah! Isten hozott nálunk! - üdvözölt.

- Hogy kerültél a hátam mögé?

- Könnyen. - mondta mosolyogva.

- Oké, de nem kéne halálra ijeszteni. - mondtam neki és felnevettem.

- Rendben Sarah, nem foglak. - mondta és rám kacsintott. - Csak nem randi?

- Ha neked lehet, nekem is. - mondta David komolyan.

- Ki mondta, hogy nem lehet tesókám? - kérdezte.

- Ha már itt vagy miért nem hoztad el David - et? - kérdeztem.

- Mert én sietek Sarah.

- Azt látom. - mondtam és felnevettem.

- Lebuktam. - vágta rá és összeborzolta a hajam. – David gondold meg, amit mondtam. - majd hozzám fordult. - Engedelmével. - aztán sarkon fordult és kiment a bejárati ajtón.

- Milyen udvarias. - jegyeztem meg és erre David felhorkant. - Összevesztetek?

- Igen. - vallotta be.

- Miért? - Kíváncsiskodtam tovább, de valószínű, hogy úgy sem fogja elmondani. Valahogy szóba kell hoznom Mr. Peter Kingstone - t.

- Mindegy, egyébként mit kerestél ott a parkolóban? - Remek tudom már, hogy fogom szóba keríteni!

- Összevesztem apával egy ügyfele miatt és inkább elmentem a parkba olvasni, hogy eltereljem a gondolataimat. - Elindult a konyha felé, én pedig utána mentem.

- Kérsz valami üdítőt?

- Igen köszönöm.

- Na és milyen kliensen? Mi a baj vele?

- Van egy ügyfele, aki kikötötte, hogy csak egyedül jelenhet meg apa az este. Mr. Peter Kingstone azt mondta neki, hogy ha nem megy, akkor keres egy másik… - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert közbeszólt.

- Peter Kingstone? Biztos vagy benne?

- Igen, miért talán ismered?

- Nem... Vagy is igen. De nem tudnád édesapádat rávenni, hogy ne találkozzon vele?

- Miért?

- Csak! - már megint dühös. Ki ez a Peter Kingstone? Miért akarja David annyira, hogy apu ne találkozzon vele?

- Sajnálom, de már próbáltam lebeszélni róla. Hajthatatlan és mindenáron menni akar.

- Mikor?

- Nem tudom, nem mondta. De majd szólni fog nekem előtte, mert Amandával úgy kell tennem, hogy anyu azt higgye, velünk van.

- Ne ezt ne csináljátok. Ha minden áron menni akar, akkor tudjon róla édesanyád. Mond meg neki, hogy szóljon Mrs. Rachel - nek.

- Honnan tudod az édesanyám nevét? - nem válaszolt, úgyhogy megittam a kólát és letettem az asztalra.

- Ugye tudod, hogy furán viselkedtek? - kérdeztem tőle, hogy tisztában legyen azzal, gyanakszom.

- Menned kell, már teljesen sötét van. - terelte el a szót.

- Rendben. - kikísért az autóhoz és megvárta, még beszállok. Aztán még annyit mondott, hogy holnap találkozunk és én elhajtottam. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit mondjak apának, hogy ne menjen el. Vagy, hogy szóljon anyának hova megy. Nyolc óra elmúlt. Még fél hétkor elindultam otthonról. Már biztosan aggódnak! Mi lesz, ha apának valami baja lesz és anyu nem fog tudni róla, hogy apa ott volt? Nem bocsátanám meg magamnak! Csak én tudom, hogy apu akkor hol lesz. Annyira megfeledkeztem a külvilágról, hogy észre sem vettem a házat és majdnem túlmentem. Olyan erővel tapostam a fékbe, hogy az sikított. Még mindig esett az eső, de már nem annyira, mint amikor elindultam itthonról. Kezembe vettem a könyvet és bementem a házba. Apu jött ki a dolgozószobájából.

- Hol voltál ennyi ideig? Azt hittem már átment rajtad a park fűnyírója! - nevetett.

- Csak akart. - mondtam neki és én is nevettem.

- Amúgy azt hittem már itthon vagy.

- Azt hiszed, be tudnék osonni bárhova is? – kérdeztem, mivel tudtam, hogy soha sehová nem sikerülne bemennem anélkül, hogy ne csapnék nagy zajt.

- Nem. - vágta rá.

- Na, ugye. Te mit csinálsz idekint? - kérdeztem.

- Állok? - kérdezte ő is és úgy nézett rám, mint aki nem normális.

- Nem úgy értettem. – mondtam, és a plafonra néztem.

- Éhes vagyok. - vallotta be.

- Oké, de előtte beszélnem kell veled! - láttam rajta, hogy hirtelen megijedt, mert elég komolyan rámordultam.

- Rendben, de csak szólok, még mielőtt megvádolnál, nem én ettem meg a csokidat, amit a cipős szekrénybe dugtál! - aztán bementem a dolgozóba.

- Nem is dugtam semmit oda. - mondtam.

- Akkor ne szólj anyádnak, hogy megettem. - adta meg magát végül, aztán leültünk mindketten oda ahol még pár órával ezelőtt beszélgettünk. Amikor már mind ketten elhelyezkedtünk, neki kezdtem a mondanivalómnak.

- Apu nem mehetsz be Portland - be ahhoz az emberhez!

- Azt hiszem ezt ma már megbeszéltük. - mondta.

- De az óta történt egy s más.

- Valóban, és mi? - kérdezte óvatosan.

- Elmentem a parkba olvasni... - már megint félbeszakított.

- Lényeget Sarah!

- A francba apa a lényeget mondom! - ordítottam, aztán elkezdtem hadarni. - Elmentem a parkba, és amikor haza indultam, találkoztam az évfolyamtársammal! Valahogy szóba jött az, hogy el akarsz menni egy ügyfeledhez.

- Nem lett volna szabad senkinek sem beszélned róla! - nem figyeltem rá és folytattam.

- Nem tudom, hogy honnan, de szerintem, ismeri azt az embert, és azt mondta, beszéljelek le róla, vagy ha nagyon menni akarsz, akkor szólj anyának, mert ha bármi baj történne, akkor ne én legyek a felelős!

- Ugyan már mi baj lehetne? - horkant fel apám, de legbelül szerintem ő is érezte, hogy igazam van.

- Soha nem lehet tudni! Apa rengeteg olyan ember járkál az utcán, aki bármit képes tenni veled. - úgy láttam, elgondolkodik azon, amit mondtam.

- Igazad van Sarah. Elmondom Rachel - nek, hogy hova készülök, de nem fogom lemondani ezt a remek ajánlatot ezért.

- Rendben. - egyeztem bele.

Már ez is jobb, mint amit elterveztem. Felálltam és odamentem hozzá.

- Jó éjt apu! - adtam egy puszit az arcára és felmentem a szobámba. Nem tudtam aludni egész éjszaka azon agyaltam, hogy mit kéne csinálnom apával. Lehet, hogy követnem kéne Amandával, vagy szólni David - nek. Tényleg David – ről jut eszembe, mi van, ha ő Peter Kingstone - nal van? Végül is hallottam mit beszéltek Kevin - nel. Kevin, Peter Kingstone és David valamit eltitkolnak. Mi van, ha bántani akarják apát, de azon veszekedtek, hogy David nem lenne rá képes? De ha mégis akkor David miért kérné, hogy apa ne menjen oda? Istenem akárhogy is van, nem hagyhatom, hogy bármi baja legyen! Elkezdtek potyogni a könnyeim. Ha apának bármi baja lesz, akkor nem tudom, mit csinálok Burke - ékkel. Nem lesz jó vége, az biztos, bár elképzelésem sincs, mit tennék akkor. Nem tudtam elaludni, úgyhogy inkább elkezdtem számolni a báránykákat. Amikor kicsi voltam, bevált és azt hiszem most is, mivel sikerült pár percen belül elaludnom.

  Reggel az ébresztő megint a szokásos módon keltett. Azt hiszem valamit át kéne rajta állítani, mert már nincs is nyár. Felültem az ágyban, de megszédültem. Éreztem, hogy lüktet a fejem. Megvártam még elmúlik, aztán felkeltem. Kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem magam, de az a Sarah Harmon nem egyezik meg azzal, akit ismertem, aki én magam vagyok vagy inkább voltam. Látni, hogy nem sokat aludtam és azt is, hogy sokat idegeskedek és aggódok. Lezuhanyoztam, megfésültem a hajam és fogat mostam. Na így már valamivel emberibb a formám. Vissza bementem a szobámba és kajtatni kezdtem. Megtaláltam, amit kerestem. A családi fotót, amit tegnap ki akartam rakni a falra a képkerettel, de elfelejtettem. Most felraktam és egyszerűen csodásan festett az íróasztal felett. A narancssárga színű falamon nagyszerűen néz ki! Lementem és hozzáfogtam a reggelimhez.

- Jó étvágyat! - mondta apa és anya szinte egyszerre.

- Kösz. - anya kiment a konyhából, be a szobájukba és keresgélt valamit.

- Beszéltem Rachel - lel. - mondta apa, és közben az újságot lapozgatta. - Beleegyezett.

- Látod apu mennyivel jobb így elintézni a dolgokat? És tudja, hogy kicsit groteszk a fickó?

- Szerintem meg nem az, de ha még is, akkor felesleges neki is aggódnia nemde bár?

- Igazad van. - helyeseltem. Tudom nagyon jól milyen az, amikor anya aggódik és lehet, hogy alaptalanul.

- Kedden este megyek. - nyelt egyet. Csak bólintottam, mert hallottam, hogy anya éppen most indul vissza. Felálltam és leöblítettem a reggelit egy kis tejjel.

- Mit sutyorogtok? - kérdezte anyu.

- Mi aztán nem csinálunk olyat! - mondtam és felnevettem. Apa megköszörülte a torkát.

- Csak arról, hogy mikorra várható Amanda. - hazudta apa, és én csúnyán néztem rá.

- Tényleg, mikorra? - kérdezte anya.

- Holnap. - mondtam és elmostam a tányérom.